Szeptember tizedike

Vagy most jöttem rá az élet lényegére, vagy most őrültem meg végleg. Másra nem tudok gondolni. Nemrég, de már ma hirtelen más dimenzióból kezdtem el látni az életet. Mint ha eddig láttam volna oldalról, most pedig fentről. Ugyanazt látom, más irányból. De ugyanazt. Csak könnyedebben. Problémák, küzdelmek, nehézségek nélkül. Most látok egy világot, ahol csak azt kell gondolnom, hogy én is kérek a nagy egészből egy kis részt és megkapom amit kértem. Nem hosszan imádkozom, kérlelek, vágyódom. Hanem csak kérek és már enyém is. Már viszem is amit választottam. Hát, furcsa mindenesetre innen nézelődni.

Még nem tudom miként veszem én mindennek hasznát, de biztosan meg fogja könnyíteni az életemet. Nem görcsösen akarok, hanem természetes hogy kérek és kapok. Ez mindenkinek természetes kéne, hogy legyen. Ez egy ugrás bele a nagy semmibe, amiből jól jöttem ki. Most még próbálgatom a határokat, nézőszöget váltogatok, megy-e az átállás egyikből a másikba.

Aki most ezt olvassa, biztos, hogy arra tippel, inkább megőrülhettem. Sebaj. Az sem baj, csak maradjon így ez a világ.

Ha kérdezem, hogy viseljem el az érzést, ami szétfeszít, most már azt kérdezem, na jó, mit is kezdjek akkor most vele? Kérjem meg azt akinek szól, hogy fogadja el, hogy hallja meg, érezzen meg valamit abból, amit küldök. Ne hagyjon itt magamra vele, mert nem természetes a reménytelen célba nem érő érzelem. Hogy hogyan kéne ezt a tudtára adni, majd még kialakul. Nyilván a telepátia eszközeit használva. Eddig azt gondoltam, nem befolyásolhatok senkit arra amit nem akar. Most azt, hogy nyugodtan tudhat róla, akinek szánom. Hisz mi történik, legfeljebb tud róla és kész. Én elmondom, ő meghallgat, élünk tovább. De miért kellene egyedül cipelnem a terhet, a vágyat, a szerelmet? Hiszen két ember kell hozzá, nem játszhatom egyedül.

És a másik, ha arra gondolok, hogy csak nekem is lenne csak egy kicsit jobb, kicsit könnyebb, ha sírok, könyörgöm, küzdök érte, az olyan semmire sem jó harc. Nem lehet cél, hogy vastag falakon át nézzek valahová. Le kell dönteni a falakat. Feleslegesek. Én most ledöntöttem ezeket a falakat az életemben. Kinyitottam, vagy úgy tekintek rá, mintha ott sem lenne. Lényegében egyáltalán nem is tekinthetek rá, hisz ott sincs. Nem is kell tudnom, hogy valaha ott volt egyáltalán. Ha akarok valamit, ha kérek valamit, kérni kell és akarni és kitalálni. Nem lehet másképp. Akarok, kérem és kapom. Szerintem ennyi. Ezt az üzenetet kaptam ma reggel.

Hogy mennyit aggódtam eddig, menyire könyörögtem egy üzenetért. Most nem kértem, csak kaptam. Túl vagyok egy sor akadály teljesítésén, megértem az új tudásra. Már tudom használni, nem kallódik el a többi közt. Nyugalom szállt meg. Meg nyugtalanság, mint amikor valaki új biciklit kap, de nem akar kint elállni az eső. Én is ki akarom már próbálni, de még le kell ülepedni-e bennem, még át kell gondolni és el kell olvasni a használati utasítást.

Köszönöm az üzenetet, tudom is kitől kaptam. Akivel nemrégen ismerkedtem meg és mindig mindenhol a nyomomban van. Figyel, támogat és segít ha kérem. Akire nem lehet elégszer hálával gondolni, akit csak szeretni lehet. Ő az a fénylényem. Mindenkinek van, de kevesen ismerkednek meg vele. Pedig érdemes, mert csak jót kap az ember. Meg nem vagyok olyan egyedül.

Szeptember kilencedike

„Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”

Ezt imádom, így szeretnék élni. Így is, de nem csak így. Bár sokszor van úgy, hogy arra szeretnék inkább koncentrálni, hogy vegyenek észre. Kis képzavar. Ez nagyon jellemző rám. Hogy összekuszálom a szálakat. Hogy sokszor magam sem tudom, hol legyek, hol ne, hol kéne. Bár egyet tudok mindig. Hogy hol szeretnék nagyon. Hát nem itt. Hanem pl. vele. Ja, az érdekes lenne. Merthogy, ez csak egy helyen elképzelhető, az elmém által létrehozott álomvilágban. A kis álomházamban. Ami olyan valóságos, sokszor oda menekülök és nem veszem észre, hogy nem ott vagyok, hanem itt. Ebben a dimenzióban. 

Sokszor tényleg nem itt vagyok. Sokszor a képzeteimben élek. Kitalálok, létrehozok egy jó helyet, ahol jó lennem. Hisz nem ez a cél, hogy mindig jól érezzem magam? Mindegy, hogy fikció vagy valóság, lényeg, hogy kellemes legyen. És frenetikus káoszt okozzon, hogy felkavarjon, hogy lenyugtasson, hogy felszínen tartson. A kábulat felszínén, ami az életem, vagy az életemet tompítom le, elviselhető szintre. Magam sem tudom követni, vagy megélni, de szeretném. Szeretném utolérni magam.

Tegnap Pozsonyban voltam. Igaz dolgozni, de mégis ott lehettem. Nem azért mert oda vágytam, bár ez így nem igaz, mert drukkoltam, hogy összejöjjön. Szóval, ott álltam egy utcában, körülöttem értelmetlenül beszélő emberek jöttek mentek. Mint egy mesevilág. Tudtam, hogy ez a valóság, de nem akartam érteni. Kívülállóként megélőnek éreztem magam. Olyan volt, mintha belecsöppentem volna egy ismeretlen világba, ahol én mindenkit látok, de engem nem lát senki. Így szemlélődhettem, mert nem érdekelt mit gondolnak rólam mások. Úgy sem értettem semmit, abból, ami körülöttem zajlott. Elég ehhez annyi, hogy nem értem az emberek nyelvét és már nem is tudom mit akarnak. Pedig, lehet ugyanazt mint én, ugyanolyan gondokkal, bajokkal, félelmekkel, vágyakkal. De mi közöm hozzá, ha idegenek, ismeretlenek. Bár abban a helyzetben később már feltámadt bennem a vágy, hogy jó lenne szlovákul beszélni. Jó lenne megszólítani a rohanó embereket. Egy más kultúrát, más szokást. De az egész nap olyan vidám volt. Ujjongtam magamban a boldogságtól. Igen, ott álltam egy munka közepén és nem ideges, feszült voltam, hanem rettenetesen boldog. Hogy ott lehetek, hogy átélhetem. Délután kikapcsolódásként a tömegbe keveredve, tényleg nagyon hosszú sorokban vártunk a helyi tescoban, hogy játékpénzeinkkel kifizethessük a sok ismeretlen árut. Néztem az embereket, akik annyira mások voltak mint mi. Idegenek, mégis ugyanolyanok is. Keményebb arcvonások, más karakterek, mint amilyeneket itthon megszoktam. Nem szépek, nem bájosak, érdekesek. Sokfélék, mégsem karakteresek. Nem sok embert jegyeztem meg a tömegből, mert nem sok ember tűnt ki. Csak néhányukra figyeltem fel, akik nagyon belepasszoltak abba a képbe, amilyennek magamat képzelem. Ja hasonló a hasonlót vonzza. Biztos nem véletlenül szúrtam ki pont őket. Kiket? Hát a szabadságukat nyíltan vállaló hippiket.

Merthogy olyan embereket láthattam, akiket, amilyeneket itthon nem jellemzően. Ott miért merik vállalni az emberek a gondolkodásuk visszatükröződését, a nemszépségük egyediségét? Miért nem bújtak álarcba, és uniformista formaruhába, mint a magyar nők? Miért nem egyformák, miért akarnak különbözőek lenni? Mert vállalják azt, amik? Ez szimpi volt, mindenképpen bennük. Ki tudja nem ők csinálják jól?

Olyan jó lenne üzletelni velük, de a nyelvi nehézség miatt ez egyenlőre elképzelhetetlen. Vettem egy lakberendezési újságot és rögtön pörög a fantáziám, mit adnék el náluk, és mit hoznék ide az országba. Jó lenne, Jó álom, ez is. Mostanában folyton azon kapom magam, hogy jobbnál jobb ötleteim vannak.

Szeptember hetedike

Érzelmeim harcát élem, napok óta. Rettenetes. Csak azt nem tudom rettenetesen jó, vagy éppen rossz. Nekem. Egy biztos, hogy fél éve nem voltam képes sírni. De tegnap este sírni tudtam volna. Végre. Ez valami olyasmi, mintha felszínre tőrt volna valami rég elnyomott érzelem. Ennek örülök, csak most vadászhatom az okokat. Még egyenlőre kérdéses, mitől , miért van.

Most tényleg jó lenne kiállni egy üres sziklára és ordítani, sírni, tombolni. Aztán visszatérni az emberek közé. De köztük kell maradnom, nincs menekülés. Bennem marad és tombol tovább a lefojtott érzelem. Érzelem és érzés. Életösztön és vágy. Harmónia és szerelem. Kétségbeesett kiáltás. Hol vagy? Hol vagyok? Miért van így?

Hol lehetek őszinte? Van egyáltalán hely ebben a világban, ahol szabad teljesen őszintének lennem? Kimondani a szavakat, megélni az érzelmeket? Átélni, megtenni? Megtenni bármit? Van valaki egyáltalán, egy ember is, aki meg merte tenni amit akart? Hátrahagyva a múltat, a történéseket?

Dilemma, őrület, kínlódom. Benne vagyok rendesen. Egy ember van mégis akinek valamit legalább kimondhatok, egy barátnő, hanem az egyetlen. Véletlenül találkoztunk, alig pár szót váltottunk. Szerencsére már nem kellenek a sallangok, mindig rögtön a lényegre térünk, fél szavakból megértjük, mi van a másikunkkal. Ez jó.

Megint már csak fényképeket nézek. Csak fényképet. Élettelen lenyomatot. Még jó, hogy ez is van. Ülök itthon az aranyketrecemben, nem mozdulhatok ki, nem léphetem át a ház küszöbét. Az itthoni munka rejtett erényei. Elvesztettem a szabadságomat, a lehetőségeimet, hogy láthassak, hogy láthassam.

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban. Arról, hogy most már tényleg le kéne ülnöm magammal és tisztázni mindent. A szerepemet ezen a bolygón. Az álmok szerepét, amit kergetek. Szembe kéne nézni önmagammal. Olyan ez az élet, mint egy futóverseny. Még mindig nem átélem, megélem az életet, hanem hagyom a történéseket. Mintha közöm nem lenne semmihez.

Szeptember harmadika

Ma nagy napra ébredtem. Pedig úgy indult a reggel, mint mindig. Úgy érzem életem egyik újabb állomására érkeztem. Talán fél éve is tart az a hajsza, amiben saját magamat üldözöm. Akkor kaptam egy kineziológustól valami azóta sem megfogható, misztikus megoldást a problémámra. Mai napig eszembe jut néha, vajon mi lehetett az, de nem tudok rájönni. Nem kézzelfogható, nem tényleges megoldáskulcs, nem eszme, nem gondolat, nem tudom még mi nem, de hatott. Éppen a legutóbbi nagy mélységből másztam ki általa, ami tartott vagy három évtizede. Megvan, március tizedikén volt, hogy újjá születtem. Fura, ez tényleg fél éve volt.

A bajok akkor kezdődtek, azt hiszem, amikor világra jöttem. Pedig biztos én akartam, ezzel nincs is gond. De ami utána jött? Sokszor azt érzem, hogy valami nagy-nagy bűnt követhettem el előző életeimben, hogy most ennyire durva útját választottam a tapasztalatszerzésnek. Lehet, másnál rövidebb ideig tart. Nálam eddig sikerült. Van akinek haláláig sem sikerül. Akkor én még épp jó vagyok. Így életem hátralévő részével talán már kezdhetek is végre valamit.

Sok jó könyvet elolvastam. Sok jó gondolatot. De a lényeget, a lényeg lényegét, mégsem sikerült. Megtudni a titkot, gyakorlatilag. Mert elméletben jól hangzik, hogy légy vidám, légy pozitív stb, stb... De azt hogy kell? Van olyan ember akinek ez mindig megy? És nem csak álarc? Hanem úgy ahogy kell igaziból? Nekem is megy néha, rövid ideig. De puff, lőttek mindennek ha felidegesítenek. Akkor harcias amazonná válok. Persze csak rövid ideig, mert szerencsére gyorsan kitombolom magam és minden megy tovább. Csak a jókedv nem. Mint a letöltés. Ha megszakad, lehet teljesen elölről kezdeni.

Na de ma reggel, gyerekek iskolába, oviba, itthon csönd, rég várt nyugalom. Mintha rám szakadt volna az ég. Jó értelemben. Vagy mint a lottó ötös. Annyira jó esett a magány, a reggeli meditáció. És valahol összetalálkoztam azzal, mit régen keresek. A vágyaimmal. Persze azok eddig is voltak. Nem is kevesen. De nem megfogalmazva, kimondva, összeszedve. Csak kesze-kuszán, vadul cikázva, tombolva, állandó folytonos változásban. Állítólag, biztos tudja aki mondta, csak annak teljesülhet a vágya, aki tudja mi a vágya. Biztos van benne valami, hiszen a boltban is csak akkor veszünk valamit, ha tudjuk mit akarunk. Ellenkező esetben is vehetünk valamit, csak lehet, otthon látjuk meg, hogy az nem kell, vagy már van tíz. Ilyen ez az élet. Mint egy találós kérdés. Először ki kell találni mi legyen a kérdés. Aztán válaszolhatsz is rá. De amíg azt sem tudod mit kérdezz? Hááát?

De jöjjön már a lényeg. Megfogalmazott, jól átlátható vágyak. Megfogalmazott látszata annak mit szeretnék elérni. Le kéne írnom, akár. Mert így lenne teljes. Talán.

Összhangba kerülni magammal, megalkotni, létrehozni önmagam, ahogyan mindig is szerettem volna. Nekem azt gondolom, sok emberrel ellentétben mindig is volt határozott elképzelésem arról, milyennek látnám magam legszívesebben. Nem eldöntöm arról amit látok, hogy tetszik-e vagy nem,  hanem én döntöm el, hogy mi tetszik. Nem tetszenek a megalkotott sémák, magam akarok alkotni.

Végre ki fogok lábalni az alkotói válságnak nevezhető tehetetlenségből. Létre hozom azt ami vagy már megfogalmazódott, vagy még csak ezután fog, de a saját képzeletemből született tárgyalkotás. Szintén, mint a külső megjelenésben is, rá kellett jönnöm, hogy olyannyira speciális az ízlésem a közízléshez képest, hogy még tévedésből sem találok soha megfelelőt. Na jó, néha. De nem akarom azzal tölteni az életem, hogy keresem, amit más elkészített nekem, gyorsabb, ha elkészítem én magam. Ja és persze, hogy sikeres leszek. Sikeres, boldog alkotó, ki örömet szerez másoknak is.  Biztos élnek még a világban hozzám hasonlóan, kik soha nem találják a megfelelő stílust. Nekik fogom megálmodni, amit ők keresnek. Felszabadult, bohém stílusban. Is. Meg valahogy mindig némiképpen hasonlóan. Másnak sikerül, nekem is. Eddig az volt a baj, de ezt is csak két napja tudom, mikor megfogalmazódva kiugrott, vagy beugrott a gondolat, hogy miért voltam tehetetlen eddig. Mert nem hittem önmagamban. Abban, hogy képes vagyok jót alkotni. Irtózom a középszerűtől. Vagy jót, vagy semmit. Ez tartotta bennem a blokkot. De már most, hogy hiszek magamban, majd mindig sikerül. Ha,ha,ha... Hát nem ez a siker? Hogy valami sikerül?

Bár most önmagam némileg előtérbe toltam, a kisördög azért most sem alszik, nálam biztos nem, soha... Valahogy teljesülhetne az a vágyam is, amit mégsem merek megfogalmazni. Vagy teljesülhetne egy megfogalmazás. Vagyis a kérdésnek kéne először is következnie. De ha van kérdés, annyira egyértelmű a válasz, hogy ezért nincs kérdés. Hogy ne kelljen rá válaszolni. Mert a válasz eleve nem lehet jó. Vagyis, valakinek, mondjuk nekem, jó lenne, de másnak nem. Biztosan megbántódna egy - két ember, tehát hagyjuk. Lépjünk is tovább ezen a kérdésen.

Hjaj, milyen jó is lenne egy kis ház. Milyen jó is lenne, ha végre befejeződne. Mert még nem költözésképes. Mert a bank nem valami kedves és együttműködő. Pedig álmaim kis háza alig várja, hogy beköltözzünk. Olyan érdekes, hogy amióta már papíron állt, azóta teljesen világos elképzelésem és vizualizált képeim vannak róla, kár hogy nem tudom a fejemből kinyomtatni. De fény-árnyék játékának részletességéig. Hiába, mindig is érdekelt a lakberendezés. Pedig már nem sok van hátra a költözésig. Éppen csak annyi, amennyi elválaszt. És a hármas pont tovább gondolása még nagyobb szakadékot húzna a kis házam elé. Ez van.

Ja és most erős vagyok és az angyalok is segítenek. Nagyon erős a jelenlétük bennem. Én pedig elszánt vagyok. Bízom benne, hogy valóban fordulóponthoz értem, hiszen ennél már csak jobb következhet. Ha ugyan igaz, hogy a lentnél nincs mélyebben.

Szeptember másodika

Minden napra ilyen kínos perceket kívánok magamnak, amilyeneket tegnap éltem át. Persze így utólag az a meglepő, hogy hogyan sikerült egyáltalán. Önszántamból tőle egy méterre ültem le egy padra. Persze nem csak úgy a magunk örömére ücsörögtünk ott. Ez történetesen éppen egy buszmegálló volt. És nem kellett volna nekem mindenáron odanyomulnom, de kicsi fiam oda rángatott és Isten a tanúm, nem kérettem magam.

Pedig bizonyára elkövettem mindazokat a hibákat, amit tinilány koromban. Vagy emlékezetből, vagy ösztönösen, de ugyanolyan bárgyún viselkedhettem. Kínlódtam, nem mertem megmozdulni sem, nem mertem ránézni, nem mertem megszólalni. Nem mertem. Tizenévesen ez még elmegy, oké. De kicsit már túlhaladtam ezen a bizonyos koron. Viszont megérte, mert ilyen közel hozzá csak egyszer voltam eddig, amikor is véletlenül pont mellém huppant le a buszon. Akkor azt hiszem még ennél is hülyébben viselkedhettem. Nem voltam a tudatom tudatánál. Mint aki szó szerint elveszti az eszét. Játék, játék ez nem más. De nem akartam, hogy ennyire komoly legyen. Hogy ennyire megviseljen.

Azt hiszem itt az ideje, egy mélyebb tudatállapotban való lételemzésnek. Nem tudom, ezért rá kell jönnöm, mi lehet a sorsnak, az eleve elrendeltetettnek a célja velem. A célja ezzel a gyötredelmes érzéssel. Miért kaptam? Miért kell átrágnom magam rajta? El kell fogadnom önmagam ezzel a kereszttel? Vagy csupán öncél? Egy feladat? Nem más? Nem más ez a gyönyörű érzés, csak egy feladat? Pedig megfordult a fejemben, hogy fel kell adnom őt. Be kell áldoznom az érzés mámorát a jövőmnek. Még gondolkozom. Nem, most még biztos nem megy. Pedig könnyebb lenne az élet. De én nagyon utálom a könnyelműséget, a könnyedebbséget.

Ma olvastam egy érdekes és nagyon megfogadható gondolatot. A szavak erejéről. Csak óvatosan a kimondott szóval. A legveszélyesebb fegyver. Mindent irányít. Mindent és mindenkit. El is döntöttem. Ezentúl csak azt mondom ki, amivel nem ártok magamnak. Nem gonoszkodás, nem kelt haragot, gyűlölködést, nem uszít, nem hergel. Csupa szépet, s jót, csupa álmot és boldogságot jelentsen mindaz, mit kimondok.

Augusztus harmincegyedike

Régen nem éreztem már ilyen felfokozott izgalmat és örömöt. Persze sokszor éreztem jól magam, de ez más. Ez az, amikor az ember válláról mázsás súlyok esnek alá. Ez az igazi felszabadultság.

A kisfiam, másfél év után megszólalt az oviban. Volt idő, mikor egyesével hordtam volna a lába elé a csillagokat az égből, ha ezt megteszi, de mindhiába. Kikiáltották mutistának (önként vállalt némaság), tetézve azzal, hogy biztos hülye is, azért nem beszél. Én tudtam egyedül, micsoda harc dúlt benne, a lelkében. Küzdött a szégyenérzetével, ami legyőzte őt. Én is átéltem ezt gyerekkoromban, sőt mostanában is gyakran, csak nem ennyire szélsőségesen. De nyáron eldöntötte, hogy most már véget vet ennek és nagyon várta a mai napot, mikor újra közösségbe mehet és bebizonyíthatja önmagának, hogy bátor és képes megtenni. 

Azt az örömöt, pillanatot kívánom mindenkinek, amit akkor éreztem, mikor az ajtóból messziről néztem, ahogy az én csöndes fiam egyből odaszalad az óvónénihez és köszön neki. Ezt a boldogságot, amit az ember csak a gyerekével kapcsolatban élhet át, nem pótolja semmi más. Büszke vagyok rá és magamra, hogy nem adtam fel és nem hódoltam be az elvárásoknak, a sok butaságnak, amivel a jóakarók bombáztak. Mindvégig kitartottam saját elhatározásom mellett, hogy ezt mi ketten fogjuk megoldani, ő meg én. Anya és fia. És igazam lett. A sok beszélgetés, a rávezetés, a szeretet és a biztatás hozott eredményt. Elvből elutasítom minden pszichológus véleményét, hozzá nem értését. Egy számlakönyvvel és egy stopperrel nem lehet beszélgetni. Mégha lehetne is, se lehetne olyas valakivel, ki tudását nem erőfeszítéssel, a mélységekből ismét talajt érve szerezte, hanem kötelezően. Az emberi problémák megoldására a legkevésbé alkalmas egy kiegyensúlyozott, üres, eminens realista. Sokkal inkább mélységeket, szélsőségeket megélt személy, ki tudja miről beszél. 

Jártam egyszer egy ilyen embernél. Szemembe nézett és nem volt menekülés. Semerre. Tudott rólam mindent. Káprázatosan ijesztő volt az a tekintet, de a legőszintébb, amit valaha is láttam. Bár segíteni ő sem tudott, de rávezetett a probléma gyökereire és annyit mondott ki kell várni, míg ő, a kisfiam is akarja. Hát mostanra jött el az idő. Tőle tanultam eddig a legtöbbet önismeretből. Pedig csak rávezetett, felnyitotta a szemem és valószínűleg a csakráimat is, itt-ott.Bár lehet, hogy azt már én magam fejeztem be. Imádom ezt a tudatosságot. Nem tudnék már máshogyan élni.

Most boldog vagyok, nagyon boldog.

Augusztus harmincadika

Miért beszélünk Istenről, mindig csak mint férfiről? Miért nem volt még senki, aki esetleg nőként ábrázolta volna, vagy nem öregnek és bölcsnek? Bár ezek a sztereotípiák is csak fikciók. Hisz ki látta őt? Én. Mindenben. Mondhatnám. Hiszen a mibenlétünk is ő, nem? A formánk, a földi megjelenítés, a díszletek, mind ő maga. Vagy csak az alkotása? És lehet, hogy nem is az egyetlen?

Végül is a biztos sem vehető alapul, hisz ezt sem tudjuk. Jól megszervezett játék részesei, vagy bábui vagyunk. Valójában mi döntünk, vagy csak az eleve elrendelt szerepeket játsszuk? És azt a gondolatot, hogy nem hiszem, hanem tudom, hogy van Isten, nem csak ő találta ki nekem? Vagy bármi mást, bárki másnak? Egyszó mint száz, nagyon jó egy ilyen játszma szereplőjének lenni. Volt idő, mikor kicsit sem élveztem, de változnak az idők és mostmár felfedeztem az életben a jót is. Tulképp nagyon klassz dolog itt létezni. Ebben a formában, ezzel a testtel, bár ezen éppen volna még alakítanivaló. Viszont mindennél jobban szeretem a gondolatokat, a gondolataim szabadságát. Ez az egyetlen tulajdonom, ez az egyetlen kincsem. Az vagyok amit elolvasok, s az vagyok amire gondolok.

Ez az életem egyértelműen körvonalazódva egyetlen cél felé halad. Ez a fejlődés, a tanulás, a tapasztalatszerzés. Szomorú vagyok, mikor látom, hogy bár egyre többen, mégis milyen kevesen haladunk ezen az úton. A környezetben akármerre figyelek és megfigyelek csak a nagy sötétséget látom az emberi fejekben. De még rosszabb, hogy az akarás legelemibb szikrája sincs meg a változás irányába. Sötétség, kábaság, visszafejlődés, ez mindenütt, ez vesz körül. Vagy egy volnék közülük, ki csak nagyravágyó kitekingetéseivel kívülre vágyik és néha sikerül magasabbra emelkednem és a tömegre látnom? Vagy nagyravágyó lennék? Vágyó igen, de sokkal inkább vágyódó. Nem hiszem, hogy több volnék. Tudom. De ez ne tartson vissza senkit. Mindenki lehet több, aki elkezd látni. Nem kell hozzá más, mint a tenni akarás. És a vágy. Az elszántság, a változás irányában.

Nekem szerencsém volt. Alapból sosem voltam normális. Félrehúzódó, inkább társaságkerülő, csendesen szemlélődő. Mindenhonnan kiközösített, riadt vad. Mai napig nem a tömeggel, csak az emberrel érzem magam jól egy társaságban. Ahol sok ember van, ott elcsendesülök, de szemtől szemben, kettesben magamra találok. Szeretek így eszmét cserélni. De a sok ember már blokkol. Mert ahol sokan vannak, ott elfelszínesedik nekem a világ. Már csak a csacsogás szintjére süllyed a színvonal. Abból már nem lehet kihozni semmit. Pedig de sokan élnek így. De éppen ez az, a előre egy, hátra négy lépés oka. Az emberi elme annyira befolyás alá tud kerülni, főleg ha sokan mondják ugyanazt, az  erő megsokszorozódik. Az agymosás hatékony eszköze a kábításnak. És az emberi butaság kimeríthetetlen.

Az előre haladásnak, a tanulásnak van egy olyan érdekes hozadéka, hogy pont abban a helyzetben akadok rá, pont arra a gondolatra, vagy olvasmányélményre, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Kérdés, hogy bevonzom, vagy a válasz érkezik formát öltve, mindenesetre több évre visszanyúló megfigyelés. Tegnapi jelzést, vagy választ, egy nagyon jó könyv megfelelő helyen való kinyitása adta. Szeretem és nagyra becsülöm ezt a könyvet. Így szívesen ajánlom tovább:

 

Arról olvastam, amit nem akartam érteni. Miért van, hogy egyik ember akarja a változást, míg a másik nem? A válasz, abban a tényben keresendő, hogy az emberek egy bizonyos életkor után már nem akarnak semmi újat, ha elértek mindent amit meglehetősen felszínes életszemléletük lehetővé tett. Utána már csak az esti sör. És ennyi. No persze sejthető, ez miben merül ki, talán egy-két anyagi világhoz kapcsolható tárgy megszerzése. Hogy a fenében nem lenne célom nekem is ugyanez. Persze egy otthon, egy szeretetben megélt családi élet, cél. De nem itt van vége. Ez az jó alap, a tovább kereséshez. Az életem nem bővelkedik kalandokban, nem utaztam még be a földet. De hiába is mennék annyit, ha nem érem utol magam. Ha nem találok otthonra saját magamban. Az akinek a kánaánt az esti film megnézése jelenti, az aki unalmában és tehetetlenségében átalussza az életét, sosem tudja meg mit jelent egy felszabadító meditáció. A mindent, a mámort, a gyönyört, a megújulást, a szépséges harmóniát, az újjászületést. Akár. Persze néha csak az ellazulást, a béke szigetét. 

És bolond az, ki önmagát olyan alantas lénynek érzi, hogy kívánsága sincs? És hány bolond él körülöttünk! Tényleg mennyi? Kik vagytok? És miért...? Aki saját életéről önszántából mond végítéletet, akárhány életet élhet újra, miből fog tanulni? Nos, sosem voltam még ennyire elszánt a cselekvésre. A gondolataimmal teremtésre. Jó móka, szórakoztat és nincs vesztenivalóm. Hisz valójában mit is veszíthetek? A nyomor mindig tárt karokkal vár vissza. Levetkőzöm az áldozat szerepét. Megírom én az előadást.