Várva várt október tizenhat, délután. Nemrég megtudtam, hogy mehetek az előadásra. Nagyon sűrű hét áll mögöttem, keresztbe szervezések hálózata. De összejönni látszik. Azért sem hagyom magam, hogy mindenféle értelmetlen emberek elrontsák a kedvemet. Pedig akarják, pörög a munka. De már nagyon nem itt vagyok lélekben. Már napok óta nem. Ó, hogy mennyire vágytam rá, hogy sikerüljön. Legutóbb ennyire május elsején akartam egy koncertre eljutni, ami teljesen reménytelennek tűnt, a nagy távolság miatt. De összejött a kb oda-vissza ötszáz km ellenére is. Mert nagyon de nagyon akartam. Bár ez most még nehezebb volt. Mert meg kellett küzdenem egy pár mérhetetlenül konzervatív és még ennél is lényegesen önzőbb emberrel. Végül csak akadt valaki aki elvállalta a helyettesítésemet. Elvégre mindenki pótolható. Nagyon hálás vagyok neki ezért.
Nos, most megint egy bizonyság. A vágy mozgatja a világot. Mindent ez teremt. Az érzések, a vágyak, a gondolatok. A jól megfogalmazott, egyértelműen vágyott vágyak. Csak akkor tudom, hogy mit akarok, ha tudom, hogy mit akarok. Máskülönben bolyonghatok a sötétségben, sosem lesz világosság.
Bizonyára célja van ennek is, amiért így alakultak a dolgok. Bár kétségtelenül bevonzottam az események eme végkifejletét, akkor is tudom, hogy nem véletlenül történik így.
Bárkinek bárki, tényleg bárki lehet tanítómestere, akit segítségül választ. Mindenkinek az, akire neki az adott időszakban legnagyobb szüksége van. Aki előbbre mozdítja. Vétek lenne nem fejlődni. Vétek lenne leragadni.
Már túljutottam azon az időszakon, amikor szégyelnem kellett a lelki segítőimet. Most már nem szégyen, megalázottságtól való félelem, csupán a bölcsen hallgató énem nem engedi ki magából e személyek felfedését mások számára. A környezetemben furcsán néznek rám. Senki más nem akar így élni, élni, így hagyom őket a homályukba és én elrugaszkodom messzebbre. Egyedül. Senkit sem térítek vágyaim, utam felé. Az utam csak az én saját magam megszabott iránya. Felőlem mindenki menjen arra amerre akar, én megyek amerre én akarok. Idővel kiderül, ki meddig jutott. Hiszem, hogy én már messze járok. Már nincs visszafelé. De nem is szeretném. A spirituális út az én utam, a lélek, a földi lét megértése, a lelki magány, a tisztaság és az öröm megtapasztalása.
Nem hiszek egy vallásban sem. Csak a sajátomban. A saját Isteneben, ami egyben úgy mindenkié, mint csak az enyém. Sosem értettem minek vannak a közösségi vallások, bár van akinek ez kell. De aki ezeket követi, sosem tapasztalja meg a gondolatok szabadságát. Nem tudnék gondolatok nélküliségben élni, mint ahogyan szabadság nélkül sem.
Visszatérve ide a Földre, valami hihetetlen vágyakozásban telt el az utóbbi pár napom. Várom, hogy mikor jő el a cél, már mint valamiféle beteljesülés. Az ember, akinek szavaira áhítozom. Persze még nem letisztult az érzés, olyan, mintha hallgatnának az érzelmeim, vagy csak be akarnak csapni, vagy én magamat. Ki tudja, mert hogy én még nem. Mert nem jellemző ilyen módon vágyakoznom valaki után, hogy körbefutnám a Földet, repesek a boldogságtól és vágyakozom. De most ez a vágy nem az embernek, hanem a rajta keresztül elérhető tudásnak szól. Tudás és szeretet. Most ennyit kaptam. Ennyit? Sosem kaptam még senkitől ennyi mindent....
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése