Ilyet sem éreztem eddig soha. Meg vagyok bolondulva, össze vagyok kavarodva, mégis olyan tisztán látom, amit érzek, mint még soha. Amit érzek, na, ja. Igazából saját magam vonom kétségbe önmagam épelméjűségét. Itt vagyok egy nagy gondbuborékban, amerre tekintek, szerte szét csak problémák. Amolyan megoldásra várók. Nem kaptunk hitelt a banktól. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen van. Van. Egy félig kész ház, inkább félig nem, mint félig készen. Remény semmi, a továbbjutáshoz. Munka alig hoz valamit, azt sem a konyhára, sokkal inkább a papíron vállalkozásra. Ami ténylegesen mégsincs. Időm sincs, mert a munkára fordított idő pontosan annyi időt rabol, amennyire keveset fizet. Mért ez az anyagi világ? Mért kell ezzel foglalkoznom? Közben leküzdhetetlen vágy és még kibontakozásra váró tehetetlenség.
Tervek és vágyak. Nos valahogyan ez jellemzi mostanában a mindennapokat. Mert bár aggódnom kellene, mégsem teszem. Kit érdekel, hol lakom. Majd lesz, ahogyan lesz. Úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Sehogy máshogy. Ez nyilván így alakult. Bár így utólag, azt gondolom, sokkal inkább letompított a befejezettség érzése, hogy beköltözzek egy teljesen befejezett és teljesen kitalált házba, mintsem lelkesített volna. Imádom a berendezkedés mámorát. A tervezés apró fázisait, a frappáns ötletelgetést, majd elvetését és újragondolását. Feldob a lehetőség, az alkotás, a megvalósítás öröme. Persze nem kevésbé a végeredmény is, de leginkább a folyamat. Mint, ahogyan így visszagondolok az életemre, a kapcsolataimban is a megszerzés öröme volt édes, még akkor is, amikor álmaim fickójára vártam majd másfél, igen kemény másfél évet. Talán mindenki így működik, talán csak kevesen, vagy páran.
Nyugtalan vagyok. Jelen állapotomban, minden zsigeremben. Merthogy, rátaláltam egy emberre, akinek előadásait hallgatva, gyorsabban dobog a szívem és nevetve sírok. Hetek óta dübörög a lelkem. Olyan hatással van rám, hogy sokszor nem vagyok egészen magamnál. Csak őt vágyom hallgatni.
Előhozott bennem, valami ismeretlent. Vagy előhozta a lelkemet. Még az is lehet. Hasonlítanám bármihez, de már rájöttem, hogy nem szerepel nálam leltárban ehhez fogható érzés. Tehát nem tudom mi ez. De varázslatos. Valami érzés, ami nem szerelem, nem vágyakozás, nem szenvedély, nem szeretet. Vagy mindez együtt. Vagy a szeretet. Ha ez a szeretet akkor mért nem mar, éget? Miért nem erőszakoskodik, mint a szerelem? Miért nem fojtogat, mint a vággyal fűtött szenvedély?
Hú, de még milyen jó!!!! Nos az van, hogy tart egy előadást élőben is erre felénk. Nemsokára. Szeretnék eljutni. De amilyen szépen ezt kitaláltam, olyan szépen keresztbe is tettek ennek mások. Ma már legalább háromszor derült ki, hogy mégsem tudok menni. De aztán kaptam egy telefont, hogy mégiscsak, lehet. Bele nem élem magam, legalábbis nem tudatosan. Mert a lelkem már riadózik és ujjong, már nagyon készül. A vágy, hogy lássam nagyon erős. Remélem, hogy ez legyőz minden akadályt.
Látni akarom őt, személyes benyomásokat akarok szerezni, érezni akarom a kisugárzását. Vagyis kíváncsi vagyok, hogy élőben hogy hat rám. De ez egy nagyon érdekes érzete az érzelmeknek. Merthogy már kezdem megfejteni, de lehet, hogy rossz úton járok. Na tehát most arra jutottam, hogy az ő tudására vágyom. Arra, amit átadhat nekem. Akár személyesen, akár csak felvett előadásokban. Érdekel ez az ember, érdekel a tudása, érdekes amit mond és most ebben a jeleneben, csak tőle vágyom tanulni. De nagyon.
Ha tehetném, mindennap őt hallgatnám, de szerencsére nem tehetem. Nem tolerálná a családom. Mert nem értené őt senki, valószínűleg elütnék egy rosszindulatú megjegyzéssel. Nem kell ez nekem, mint ahogyan az sem, hogy rajtam ércelődjenek. Mert ez is visszavetne a fejlődésben. Boldog vagyok, ha arra gondolok, amit ettől az embertől már hallottam és még ezután fogok. Hálás vagyok Istennek, hogy őt megismertette velem. Nyilván nem véletlenül.
Boldog vagyok, szeretetben úszok. Ez az érzés most magamnak is szól, meg neki is, meg a sorsomnak, hogy élhetek. Rendkívül jó így élni. Minden szervem, minden gondolatom és a lelkem is örül. De ez az út is elég küzdelmes volt, hogy eljuthattam idáig, ahol már megérthetem őt. Hiába is hallgattam volna még tíz éve, vagy öt éve is akár. A mostnak kellett megérkeznie. De mindig a jelen a legfontosabb, nem?
Tervek és vágyak. Nos valahogyan ez jellemzi mostanában a mindennapokat. Mert bár aggódnom kellene, mégsem teszem. Kit érdekel, hol lakom. Majd lesz, ahogyan lesz. Úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Sehogy máshogy. Ez nyilván így alakult. Bár így utólag, azt gondolom, sokkal inkább letompított a befejezettség érzése, hogy beköltözzek egy teljesen befejezett és teljesen kitalált házba, mintsem lelkesített volna. Imádom a berendezkedés mámorát. A tervezés apró fázisait, a frappáns ötletelgetést, majd elvetését és újragondolását. Feldob a lehetőség, az alkotás, a megvalósítás öröme. Persze nem kevésbé a végeredmény is, de leginkább a folyamat. Mint, ahogyan így visszagondolok az életemre, a kapcsolataimban is a megszerzés öröme volt édes, még akkor is, amikor álmaim fickójára vártam majd másfél, igen kemény másfél évet. Talán mindenki így működik, talán csak kevesen, vagy páran.
Nyugtalan vagyok. Jelen állapotomban, minden zsigeremben. Merthogy, rátaláltam egy emberre, akinek előadásait hallgatva, gyorsabban dobog a szívem és nevetve sírok. Hetek óta dübörög a lelkem. Olyan hatással van rám, hogy sokszor nem vagyok egészen magamnál. Csak őt vágyom hallgatni.
Előhozott bennem, valami ismeretlent. Vagy előhozta a lelkemet. Még az is lehet. Hasonlítanám bármihez, de már rájöttem, hogy nem szerepel nálam leltárban ehhez fogható érzés. Tehát nem tudom mi ez. De varázslatos. Valami érzés, ami nem szerelem, nem vágyakozás, nem szenvedély, nem szeretet. Vagy mindez együtt. Vagy a szeretet. Ha ez a szeretet akkor mért nem mar, éget? Miért nem erőszakoskodik, mint a szerelem? Miért nem fojtogat, mint a vággyal fűtött szenvedély?
Hú, de még milyen jó!!!! Nos az van, hogy tart egy előadást élőben is erre felénk. Nemsokára. Szeretnék eljutni. De amilyen szépen ezt kitaláltam, olyan szépen keresztbe is tettek ennek mások. Ma már legalább háromszor derült ki, hogy mégsem tudok menni. De aztán kaptam egy telefont, hogy mégiscsak, lehet. Bele nem élem magam, legalábbis nem tudatosan. Mert a lelkem már riadózik és ujjong, már nagyon készül. A vágy, hogy lássam nagyon erős. Remélem, hogy ez legyőz minden akadályt.
Látni akarom őt, személyes benyomásokat akarok szerezni, érezni akarom a kisugárzását. Vagyis kíváncsi vagyok, hogy élőben hogy hat rám. De ez egy nagyon érdekes érzete az érzelmeknek. Merthogy már kezdem megfejteni, de lehet, hogy rossz úton járok. Na tehát most arra jutottam, hogy az ő tudására vágyom. Arra, amit átadhat nekem. Akár személyesen, akár csak felvett előadásokban. Érdekel ez az ember, érdekel a tudása, érdekes amit mond és most ebben a jeleneben, csak tőle vágyom tanulni. De nagyon.
Ha tehetném, mindennap őt hallgatnám, de szerencsére nem tehetem. Nem tolerálná a családom. Mert nem értené őt senki, valószínűleg elütnék egy rosszindulatú megjegyzéssel. Nem kell ez nekem, mint ahogyan az sem, hogy rajtam ércelődjenek. Mert ez is visszavetne a fejlődésben. Boldog vagyok, ha arra gondolok, amit ettől az embertől már hallottam és még ezután fogok. Hálás vagyok Istennek, hogy őt megismertette velem. Nyilván nem véletlenül.
Boldog vagyok, szeretetben úszok. Ez az érzés most magamnak is szól, meg neki is, meg a sorsomnak, hogy élhetek. Rendkívül jó így élni. Minden szervem, minden gondolatom és a lelkem is örül. De ez az út is elég küzdelmes volt, hogy eljuthattam idáig, ahol már megérthetem őt. Hiába is hallgattam volna még tíz éve, vagy öt éve is akár. A mostnak kellett megérkeznie. De mindig a jelen a legfontosabb, nem?
Ma találkoztam a barátnőmmel, kinek pár napja eljuttattam egy pár előadását. Az első szava mikor meglátott az volt, hogy hihetetlen, hogy milyen jó volt, hogy örül, hogy ő is megismerte. Hogy néhány részt megkönnyezett, annyira szíven találta az aktualitása. Hogy néhány gondolatot sikerült végre tisztáznia önmagában.
Tégy úgy mintha. Egy könyv címe jutott eszembe erről. Arra gondolok, hogy mintha valóság lenne jelenik meg a kép kivetítőmön, ahol ülök egy széken egy előadást hallgatva. Úgy tűnik, mintha most csak ez foglalkoztatna igazán. Ez talán azért lehet, mert így is van. Bevetem minden eddigi tudásom, mit eddig tanultam a képzelőerő hatékonyságáról és azértis úgy lesz, ahogy én szeretném. Ahogyan vágyom, hogy legyen.
Persze nem egészen vagy így, hogy csupán ez foglalkoztatna. Nem csupán ez. Annyi újdonság, gondolat érlelődik, kavarok még testem felső szögletében, hogy már sorszámot kell osztanom nekik.
Erős vagyok és mindenre képes. Természetesen. Megvalósítok egy-pár olyan ötletet, ami ha nem is csak nekem, de nekem is eszembe jutott. Vagy hozzám is elküldte az univerzum átgondolásra. Egy két nagyszababású honlap ötlettervem van, ami elég egyedülálló lenne a magyar internetvilágban. Habár nehéz már nagyot alkotni, olyasfélét, amit ne tennének már nagyon sokan, mégis képesnek érzem magam e nagy terv megvalósítására. Ami ebben a formában elég egyedülálló lenne. Még ki kell dolgoznom a részleteket, el kell döntenem, mik legyenek a vezérelvek, azaz szóljon is valamiről. Annyi ötletemet tettem már félre, miután mérlegelem, hogy csak abba vágjak bele, amihez tudok is valamit érdembe hozzátenni, ne csak duplázzam a már meglévő tartalmakat. Sokszor rá kell jönnöm, hogy vannak nálam sokkal rámenősebb emberek is, akiknek valóban sikerül is, nem csak mondják, hogy sikerül.
Van még mit tanulnom. Pl azt, hogy nem fontos a siker. Már megint nem fontos. Szerencsére mindig sikerül időben leállnom. Pedig évek óta látom, hogy a már régi tervemet sem valósítja meg senki. Ebből lemérem, hogy nem a terv rossz, hanem még mindig rám vár. Ez az érzés igazán feldob. De még mindig gyakran látogat meg a tehetetlenség. Nos mire várok? Talán elég indok lehet az anyagi világ anyagiatlansága? Hogy is hagyhatok elveszni egy eszmét, egy küldetést, csak mert béna vagyok, vagy mert félek?
Még négy nap...nagyon drukkolok magamnak. Álmomban azt képzelem, hogy teljesül a kívánságom. Most aztán valóban megmutathatja a vonzás és egyéb törvény, hogy mit tud. Bár egyszer húztam egy lapot, ami előtt azt kérdeztem, valóban, de tényleg létezik a vonzás törvénye és kihúztam a vonzás törvénye lapot. Na bumm. Biztos, biztos nincsenek véletlenek? Szóval nagyon vágyódom ott lenni azon a bizonyos napon a megfelelő helyen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése