2009. október 16., péntek

Új nap hajnala köszöntött rám

Pedig még mindig ugyanaz a nap van, mint mikor elindultam az úton. De nem véletlenül mondják, hogy aki egyszer találkozik Vele, meg fog változni az élete. Én találkoztam és megváltoztam. Nem kell magyarázni. Nem tudom még milyen lesz, milyen leszek. De most tudom, hogy már nem leszek soha többé az, aki voltam. Mielőtt elindultam Felé.

Gyönyörű estém volt. Annyiszor próbáltam magamba szippantani a pillanatot, megélni, átérezni, egy kis szeletét becsomagolni és magammal vinni. De most éreztem igazán, hogy elkaptam a pillanatot. Hogy ott voltam. Hogy jelen voltam benne. Saját életemben. Ültem a sok idegen ember között és annyira beléjük olvadtam, mintha az életem most kezdődött volna el. A születés, talán megint megszülettem. És igen, egészen biztos, hogy megszületett egy új lény. Én.

Ültem és azon gondolkoztam ki vagyok. Ki lehet az, aki figyel ki belőlem. Nem tudtam, nem éreztem, hogy én lennék, szinte kívülről ítéltem meg az a valakit, aki ott ült. Olyan más volt. Olyan tisztán és aggodalmak nélkül adtam át magamnak ezt az estét. Hallgattam és néztem. Nem számítottak a körülöttem lévők, talán nem is volt ott senki. Csak ő. Aki a titkait osztotta meg velem. Ó, hiszen ez a jelenben létezés a legjobb játék, amit eddig átéltem. Mindig olyan erőszakosan akartam megkapni. Most csak megpróbáltam és egybeolvadtam vele.

Azt mondta a barátnőm, hogy velem érdemes előadásra menni, mert annyira átadtam magam az érzésnek, mintha újra gyerek lennék.  Jó, hogy a gondolataink a saját titkaink. Jó, hogy nem kell megosztani senkivel, ha nem akarjuk. Jó, hogy senkivel nem kell megosztanom, mit éltem át. Nem is tehetném. Leírhatatlan szavakkal. Most is csak töredékét írhatom le annak, amit kaptam.

Megnyugtató, hogy élnek körülöttünk emberek, aki rendelkeznek a tudással. És önzetlenül megosztják másokkal. Ha körülnézek, azt látom, hogy más nem kíván élni vele a szűkebb környezetemben. Meg sem próbálja. Csak én. Ezért maradtam magamra. De még a lehetőségét is kerülöm, hogy bármi információt kiadjak. Úgyis csak azt kérdezték, hogy milyen volt? Miről szólt? A címét elárultam, többet nem is akartak tudni róla. Meg minek is kezdtem volna bele magyarázatokba. Hasztalanság lenne.

Mindenkinek önmagának kell felébrednie. Ki így, ki úgy, vagy sehogy. Az emberek jelentős része talán soha sehogy nem fog, egy mélységes tudatlanságban él. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Nincs is jogom rá. Építem a saját házam táját.

Október tizenhatodika

Várva várt október tizenhat, délután. Nemrég megtudtam, hogy mehetek az előadásra. Nagyon sűrű hét áll mögöttem, keresztbe szervezések hálózata. De összejönni látszik. Azért sem hagyom magam, hogy mindenféle értelmetlen emberek elrontsák a kedvemet. Pedig akarják, pörög a munka. De már nagyon nem itt vagyok lélekben. Már napok óta nem. Ó, hogy mennyire vágytam rá, hogy sikerüljön. Legutóbb ennyire május elsején akartam egy koncertre eljutni, ami teljesen reménytelennek tűnt, a nagy távolság miatt. De összejött a kb oda-vissza ötszáz km ellenére is. Mert nagyon de nagyon akartam. Bár ez most még nehezebb volt. Mert meg kellett küzdenem egy pár mérhetetlenül konzervatív és még ennél is lényegesen önzőbb emberrel. Végül csak akadt valaki aki elvállalta a helyettesítésemet. Elvégre mindenki pótolható. Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Nos, most megint egy bizonyság. A vágy mozgatja a világot. Mindent ez teremt. Az érzések, a vágyak, a gondolatok. A jól megfogalmazott, egyértelműen vágyott vágyak. Csak akkor tudom, hogy mit akarok, ha tudom, hogy mit akarok. Máskülönben bolyonghatok a sötétségben, sosem lesz világosság.

Bizonyára célja van ennek is, amiért így alakultak a dolgok. Bár kétségtelenül bevonzottam az események eme végkifejletét, akkor is tudom, hogy nem véletlenül történik így.

Bárkinek bárki, tényleg bárki lehet tanítómestere, akit segítségül választ. Mindenkinek az, akire neki az adott időszakban legnagyobb szüksége van. Aki előbbre mozdítja. Vétek lenne nem fejlődni. Vétek lenne leragadni.

Már túljutottam azon az időszakon, amikor szégyelnem kellett a lelki segítőimet. Most már nem szégyen, megalázottságtól való félelem, csupán a bölcsen hallgató énem nem engedi ki magából e személyek felfedését mások számára. A környezetemben furcsán néznek rám. Senki más nem akar így élni, élni, így hagyom őket a homályukba és én elrugaszkodom messzebbre. Egyedül. Senkit sem térítek vágyaim, utam felé. Az utam csak az én saját magam megszabott iránya. Felőlem mindenki menjen arra amerre akar, én megyek amerre én akarok. Idővel kiderül, ki meddig jutott. Hiszem, hogy én már messze járok. Már nincs visszafelé. De nem is szeretném. A spirituális út az én utam, a lélek, a földi lét megértése, a lelki magány, a tisztaság és az öröm megtapasztalása.

Nem hiszek egy vallásban sem. Csak a sajátomban. A saját Isteneben, ami egyben úgy mindenkié, mint csak az enyém. Sosem értettem minek vannak a közösségi vallások, bár van akinek ez kell. De aki ezeket követi, sosem tapasztalja meg a gondolatok szabadságát. Nem tudnék gondolatok nélküliségben élni, mint ahogyan szabadság nélkül sem.

Visszatérve ide a Földre, valami hihetetlen vágyakozásban telt el az utóbbi pár napom. Várom, hogy mikor jő el a cél, már mint valamiféle beteljesülés. Az ember, akinek szavaira  áhítozom. Persze még nem letisztult az érzés, olyan, mintha hallgatnának az érzelmeim, vagy csak be akarnak csapni, vagy én magamat. Ki tudja, mert hogy én még nem. Mert nem jellemző ilyen módon vágyakoznom valaki után, hogy körbefutnám a Földet, repesek a boldogságtól és vágyakozom. De most ez a vágy nem az embernek, hanem a rajta keresztül elérhető tudásnak szól. Tudás és szeretet. Most ennyit kaptam. Ennyit? Sosem kaptam még senkitől ennyi mindent....

2009. október 12., hétfő

Október tizenkettedike

Ilyet sem éreztem eddig soha. Meg vagyok bolondulva, össze vagyok kavarodva, mégis olyan tisztán látom, amit érzek, mint még soha. Amit érzek, na, ja. Igazából saját magam vonom kétségbe önmagam épelméjűségét. Itt vagyok egy nagy gondbuborékban, amerre tekintek, szerte szét csak problémák. Amolyan megoldásra várók. Nem kaptunk hitelt a banktól. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen van. Van. Egy félig kész ház, inkább félig nem, mint félig készen. Remény semmi, a továbbjutáshoz. Munka alig hoz valamit, azt sem a konyhára, sokkal inkább a papíron vállalkozásra. Ami ténylegesen mégsincs. Időm sincs, mert a munkára fordított idő pontosan annyi időt rabol, amennyire keveset fizet. Mért ez az anyagi világ? Mért kell ezzel foglalkoznom? Közben leküzdhetetlen vágy és még kibontakozásra váró tehetetlenség.

Tervek és vágyak. Nos valahogyan ez jellemzi mostanában a mindennapokat. Mert bár aggódnom kellene, mégsem teszem. Kit érdekel, hol lakom. Majd lesz, ahogyan lesz. Úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Sehogy máshogy. Ez nyilván így alakult. Bár így utólag, azt gondolom, sokkal inkább letompított a befejezettség érzése, hogy beköltözzek egy teljesen befejezett és teljesen kitalált házba, mintsem lelkesített volna. Imádom a berendezkedés mámorát. A tervezés apró fázisait, a frappáns ötletelgetést, majd elvetését és újragondolását. Feldob a lehetőség, az alkotás, a megvalósítás öröme. Persze nem kevésbé a végeredmény is, de leginkább a folyamat. Mint, ahogyan így visszagondolok az életemre, a kapcsolataimban is a megszerzés öröme volt édes, még akkor is, amikor álmaim fickójára vártam majd másfél, igen kemény másfél évet. Talán mindenki így működik, talán csak kevesen, vagy páran.

Nyugtalan vagyok. Jelen állapotomban, minden zsigeremben. Merthogy, rátaláltam egy emberre, akinek előadásait hallgatva, gyorsabban dobog a szívem és nevetve sírok. Hetek óta dübörög a lelkem. Olyan hatással van rám, hogy sokszor nem vagyok egészen magamnál. Csak őt vágyom hallgatni.

Előhozott bennem, valami ismeretlent. Vagy előhozta a lelkemet. Még az is lehet. Hasonlítanám bármihez, de már rájöttem, hogy nem szerepel nálam leltárban ehhez fogható érzés. Tehát nem tudom mi ez. De varázslatos. Valami érzés, ami nem szerelem, nem vágyakozás, nem szenvedély, nem szeretet. Vagy mindez együtt. Vagy a szeretet. Ha ez a szeretet akkor mért nem mar, éget? Miért nem erőszakoskodik, mint a szerelem? Miért nem fojtogat, mint a vággyal fűtött szenvedély?

Hú, de még milyen jó!!!! Nos az van, hogy tart egy előadást élőben is erre felénk. Nemsokára. Szeretnék eljutni. De amilyen szépen ezt kitaláltam, olyan szépen keresztbe is tettek ennek mások. Ma már legalább háromszor derült ki, hogy mégsem tudok menni. De aztán kaptam egy telefont, hogy mégiscsak, lehet. Bele nem élem magam, legalábbis nem tudatosan. Mert a lelkem már riadózik és ujjong, már nagyon készül. A vágy, hogy lássam nagyon erős. Remélem, hogy ez legyőz minden akadályt.

Látni akarom őt, személyes benyomásokat akarok szerezni, érezni akarom a kisugárzását. Vagyis kíváncsi vagyok, hogy élőben hogy hat rám. De ez egy nagyon érdekes érzete az érzelmeknek. Merthogy már kezdem megfejteni, de lehet, hogy rossz úton járok. Na tehát most arra jutottam, hogy az ő tudására vágyom. Arra, amit átadhat nekem. Akár személyesen, akár csak felvett előadásokban. Érdekel ez az ember, érdekel a tudása, érdekes amit mond és most ebben a jeleneben, csak tőle vágyom tanulni. De nagyon.

Ha tehetném, mindennap őt hallgatnám, de szerencsére nem tehetem. Nem tolerálná a családom. Mert nem értené őt senki, valószínűleg elütnék egy rosszindulatú megjegyzéssel. Nem kell ez nekem, mint ahogyan az sem, hogy rajtam ércelődjenek. Mert ez is visszavetne a fejlődésben. Boldog vagyok, ha arra gondolok, amit ettől az embertől már hallottam és még ezután fogok. Hálás vagyok Istennek, hogy őt megismertette velem. Nyilván nem véletlenül.

Boldog vagyok, szeretetben úszok. Ez az érzés most magamnak is szól, meg neki is, meg a sorsomnak, hogy élhetek. Rendkívül jó így élni. Minden szervem, minden gondolatom és a lelkem is örül. De ez az út is elég küzdelmes volt, hogy eljuthattam idáig, ahol már megérthetem őt. Hiába is hallgattam volna még tíz éve, vagy öt éve is akár. A mostnak kellett megérkeznie. De mindig a jelen a legfontosabb, nem?

Ma találkoztam a barátnőmmel, kinek pár napja eljuttattam egy pár előadását. Az első szava mikor meglátott az volt, hogy hihetetlen, hogy milyen jó volt, hogy örül, hogy ő is megismerte. Hogy néhány részt megkönnyezett, annyira szíven találta az aktualitása. Hogy néhány gondolatot sikerült végre tisztáznia önmagában.

Tégy úgy mintha. Egy könyv címe jutott eszembe erről. Arra gondolok, hogy mintha valóság lenne jelenik meg a kép kivetítőmön, ahol ülök egy széken egy előadást hallgatva. Úgy tűnik, mintha most csak ez foglalkoztatna igazán. Ez talán azért lehet, mert így is van. Bevetem minden eddigi tudásom, mit eddig tanultam a képzelőerő hatékonyságáról és azértis úgy lesz, ahogy én szeretném. Ahogyan vágyom, hogy legyen.

Persze nem egészen vagy így, hogy csupán ez foglalkoztatna. Nem csupán ez. Annyi újdonság, gondolat érlelődik, kavarok még testem felső szögletében, hogy már sorszámot kell osztanom nekik. 

Erős vagyok és mindenre képes. Természetesen. Megvalósítok egy-pár olyan ötletet, ami ha nem is csak nekem, de nekem is eszembe jutott. Vagy hozzám is elküldte az univerzum átgondolásra. Egy két nagyszababású honlap ötlettervem van, ami elég egyedülálló lenne a magyar internetvilágban. Habár nehéz már nagyot alkotni, olyasfélét, amit ne tennének már nagyon sokan, mégis képesnek érzem magam e nagy terv megvalósítására. Ami ebben a formában elég egyedülálló lenne. Még ki kell dolgoznom a részleteket, el kell döntenem, mik legyenek a vezérelvek, azaz szóljon is valamiről. Annyi ötletemet tettem már félre, miután mérlegelem, hogy csak abba vágjak bele, amihez tudok is valamit érdembe hozzátenni, ne csak duplázzam a már meglévő tartalmakat. Sokszor rá kell jönnöm, hogy vannak nálam sokkal rámenősebb emberek is, akiknek valóban sikerül is, nem csak mondják, hogy sikerül.

Van még mit tanulnom. Pl azt, hogy nem fontos a siker. Már megint nem fontos. Szerencsére mindig sikerül időben leállnom. Pedig évek óta látom, hogy a már régi tervemet sem valósítja meg senki. Ebből lemérem, hogy nem a terv rossz, hanem még mindig rám vár. Ez az érzés igazán feldob. De még mindig gyakran látogat meg a tehetetlenség. Nos mire várok? Talán elég indok lehet az anyagi világ anyagiatlansága? Hogy is hagyhatok elveszni egy eszmét, egy küldetést, csak mert béna vagyok, vagy mert félek?
 
Még négy nap...nagyon drukkolok magamnak. Álmomban azt képzelem, hogy teljesül a kívánságom. Most aztán valóban megmutathatja a vonzás és egyéb törvény, hogy mit tud. Bár egyszer húztam egy lapot, ami előtt azt kérdeztem, valóban, de tényleg létezik a vonzás törvénye és kihúztam a vonzás törvénye lapot. Na bumm. Biztos, biztos nincsenek véletlenek? Szóval nagyon vágyódom ott lenni azon a bizonyos napon a megfelelő helyen.