Ma nagy napra ébredtem. Pedig úgy indult a reggel, mint mindig. Úgy érzem életem egyik újabb állomására érkeztem. Talán fél éve is tart az a hajsza, amiben saját magamat üldözöm. Akkor kaptam egy kineziológustól valami azóta sem megfogható, misztikus megoldást a problémámra. Mai napig eszembe jut néha, vajon mi lehetett az, de nem tudok rájönni. Nem kézzelfogható, nem tényleges megoldáskulcs, nem eszme, nem gondolat, nem tudom még mi nem, de hatott. Éppen a legutóbbi nagy mélységből másztam ki általa, ami tartott vagy három évtizede. Megvan, március tizedikén volt, hogy újjá születtem. Fura, ez tényleg fél éve volt.
A bajok akkor kezdődtek, azt hiszem, amikor világra jöttem. Pedig biztos én akartam, ezzel nincs is gond. De ami utána jött? Sokszor azt érzem, hogy valami nagy-nagy bűnt követhettem el előző életeimben, hogy most ennyire durva útját választottam a tapasztalatszerzésnek. Lehet, másnál rövidebb ideig tart. Nálam eddig sikerült. Van akinek haláláig sem sikerül. Akkor én még épp jó vagyok. Így életem hátralévő részével talán már kezdhetek is végre valamit.
Sok jó könyvet elolvastam. Sok jó gondolatot. De a lényeget, a lényeg lényegét, mégsem sikerült. Megtudni a titkot, gyakorlatilag. Mert elméletben jól hangzik, hogy légy vidám, légy pozitív stb, stb... De azt hogy kell? Van olyan ember akinek ez mindig megy? És nem csak álarc? Hanem úgy ahogy kell igaziból? Nekem is megy néha, rövid ideig. De puff, lőttek mindennek ha felidegesítenek. Akkor harcias amazonná válok. Persze csak rövid ideig, mert szerencsére gyorsan kitombolom magam és minden megy tovább. Csak a jókedv nem. Mint a letöltés. Ha megszakad, lehet teljesen elölről kezdeni.
Na de ma reggel, gyerekek iskolába, oviba, itthon csönd, rég várt nyugalom. Mintha rám szakadt volna az ég. Jó értelemben. Vagy mint a lottó ötös. Annyira jó esett a magány, a reggeli meditáció. És valahol összetalálkoztam azzal, mit régen keresek. A vágyaimmal. Persze azok eddig is voltak. Nem is kevesen. De nem megfogalmazva, kimondva, összeszedve. Csak kesze-kuszán, vadul cikázva, tombolva, állandó folytonos változásban. Állítólag, biztos tudja aki mondta, csak annak teljesülhet a vágya, aki tudja mi a vágya. Biztos van benne valami, hiszen a boltban is csak akkor veszünk valamit, ha tudjuk mit akarunk. Ellenkező esetben is vehetünk valamit, csak lehet, otthon látjuk meg, hogy az nem kell, vagy már van tíz. Ilyen ez az élet. Mint egy találós kérdés. Először ki kell találni mi legyen a kérdés. Aztán válaszolhatsz is rá. De amíg azt sem tudod mit kérdezz? Hááát?
De jöjjön már a lényeg. Megfogalmazott, jól átlátható vágyak. Megfogalmazott látszata annak mit szeretnék elérni. Le kéne írnom, akár. Mert így lenne teljes. Talán.
Összhangba kerülni magammal, megalkotni, létrehozni önmagam, ahogyan mindig is szerettem volna. Nekem azt gondolom, sok emberrel ellentétben mindig is volt határozott elképzelésem arról, milyennek látnám magam legszívesebben. Nem eldöntöm arról amit látok, hogy tetszik-e vagy nem, hanem én döntöm el, hogy mi tetszik. Nem tetszenek a megalkotott sémák, magam akarok alkotni.
Végre ki fogok lábalni az alkotói válságnak nevezhető tehetetlenségből. Létre hozom azt ami vagy már megfogalmazódott, vagy még csak ezután fog, de a saját képzeletemből született tárgyalkotás. Szintén, mint a külső megjelenésben is, rá kellett jönnöm, hogy olyannyira speciális az ízlésem a közízléshez képest, hogy még tévedésből sem találok soha megfelelőt. Na jó, néha. De nem akarom azzal tölteni az életem, hogy keresem, amit más elkészített nekem, gyorsabb, ha elkészítem én magam. Ja és persze, hogy sikeres leszek. Sikeres, boldog alkotó, ki örömet szerez másoknak is. Biztos élnek még a világban hozzám hasonlóan, kik soha nem találják a megfelelő stílust. Nekik fogom megálmodni, amit ők keresnek. Felszabadult, bohém stílusban. Is. Meg valahogy mindig némiképpen hasonlóan. Másnak sikerül, nekem is. Eddig az volt a baj, de ezt is csak két napja tudom, mikor megfogalmazódva kiugrott, vagy beugrott a gondolat, hogy miért voltam tehetetlen eddig. Mert nem hittem önmagamban. Abban, hogy képes vagyok jót alkotni. Irtózom a középszerűtől. Vagy jót, vagy semmit. Ez tartotta bennem a blokkot. De már most, hogy hiszek magamban, majd mindig sikerül. Ha,ha,ha... Hát nem ez a siker? Hogy valami sikerül?
Bár most önmagam némileg előtérbe toltam, a kisördög azért most sem alszik, nálam biztos nem, soha... Valahogy teljesülhetne az a vágyam is, amit mégsem merek megfogalmazni. Vagy teljesülhetne egy megfogalmazás. Vagyis a kérdésnek kéne először is következnie. De ha van kérdés, annyira egyértelmű a válasz, hogy ezért nincs kérdés. Hogy ne kelljen rá válaszolni. Mert a válasz eleve nem lehet jó. Vagyis, valakinek, mondjuk nekem, jó lenne, de másnak nem. Biztosan megbántódna egy - két ember, tehát hagyjuk. Lépjünk is tovább ezen a kérdésen.
Hjaj, milyen jó is lenne egy kis ház. Milyen jó is lenne, ha végre befejeződne. Mert még nem költözésképes. Mert a bank nem valami kedves és együttműködő. Pedig álmaim kis háza alig várja, hogy beköltözzünk. Olyan érdekes, hogy amióta már papíron állt, azóta teljesen világos elképzelésem és vizualizált képeim vannak róla, kár hogy nem tudom a fejemből kinyomtatni. De fény-árnyék játékának részletességéig. Hiába, mindig is érdekelt a lakberendezés. Pedig már nem sok van hátra a költözésig. Éppen csak annyi, amennyi elválaszt. És a hármas pont tovább gondolása még nagyobb szakadékot húzna a kis házam elé. Ez van.
Ja és most erős vagyok és az angyalok is segítenek. Nagyon erős a jelenlétük bennem. Én pedig elszánt vagyok. Bízom benne, hogy valóban fordulóponthoz értem, hiszen ennél már csak jobb következhet. Ha ugyan igaz, hogy a lentnél nincs mélyebben.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése