Érzelmeim harcát élem, napok óta. Rettenetes. Csak azt nem tudom rettenetesen jó, vagy éppen rossz. Nekem. Egy biztos, hogy fél éve nem voltam képes sírni. De tegnap este sírni tudtam volna. Végre. Ez valami olyasmi, mintha felszínre tőrt volna valami rég elnyomott érzelem. Ennek örülök, csak most vadászhatom az okokat. Még egyenlőre kérdéses, mitől , miért van.
Most tényleg jó lenne kiállni egy üres sziklára és ordítani, sírni, tombolni. Aztán visszatérni az emberek közé. De köztük kell maradnom, nincs menekülés. Bennem marad és tombol tovább a lefojtott érzelem. Érzelem és érzés. Életösztön és vágy. Harmónia és szerelem. Kétségbeesett kiáltás. Hol vagy? Hol vagyok? Miért van így?
Hol lehetek őszinte? Van egyáltalán hely ebben a világban, ahol szabad teljesen őszintének lennem? Kimondani a szavakat, megélni az érzelmeket? Átélni, megtenni? Megtenni bármit? Van valaki egyáltalán, egy ember is, aki meg merte tenni amit akart? Hátrahagyva a múltat, a történéseket?
Dilemma, őrület, kínlódom. Benne vagyok rendesen. Egy ember van mégis akinek valamit legalább kimondhatok, egy barátnő, hanem az egyetlen. Véletlenül találkoztunk, alig pár szót váltottunk. Szerencsére már nem kellenek a sallangok, mindig rögtön a lényegre térünk, fél szavakból megértjük, mi van a másikunkkal. Ez jó.
Megint már csak fényképeket nézek. Csak fényképet. Élettelen lenyomatot. Még jó, hogy ez is van. Ülök itthon az aranyketrecemben, nem mozdulhatok ki, nem léphetem át a ház küszöbét. Az itthoni munka rejtett erényei. Elvesztettem a szabadságomat, a lehetőségeimet, hogy láthassak, hogy láthassam.
Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban. Arról, hogy most már tényleg le kéne ülnöm magammal és tisztázni mindent. A szerepemet ezen a bolygón. Az álmok szerepét, amit kergetek. Szembe kéne nézni önmagammal. Olyan ez az élet, mint egy futóverseny. Még mindig nem átélem, megélem az életet, hanem hagyom a történéseket. Mintha közöm nem lenne semmihez.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése