2009. augusztus 30., vasárnap

Augusztus harmincadika

Miért beszélünk Istenről, mindig csak mint férfiről? Miért nem volt még senki, aki esetleg nőként ábrázolta volna, vagy nem öregnek és bölcsnek? Bár ezek a sztereotípiák is csak fikciók. Hisz ki látta őt? Én. Mindenben. Mondhatnám. Hiszen a mibenlétünk is ő, nem? A formánk, a földi megjelenítés, a díszletek, mind ő maga. Vagy csak az alkotása? És lehet, hogy nem is az egyetlen?
Végül is a biztos sem vehető alapul, hisz ezt sem tudjuk. Jól megszervezett játék részesei, vagy bábui vagyunk. Valójában mi döntünk, vagy csak az eleve elrendelt szerepeket játsszuk? És azt a gondolatot, hogy nem hiszem, hanem tudom, hogy van Isten, nem csak ő találta ki nekem? Vagy bármi mást, bárki másnak? Egyszó mint száz, nagyon jó egy ilyen játszma szereplőjének lenni. Volt idő, mikor kicsit sem élveztem, de változnak az idők és mostmár felfedeztem az életben a jót is. Tulképp nagyon klassz dolog itt létezni. Ebben a formában, ezzel a testtel, bár ezen éppen volna még alakítanivaló. Viszont mindennél jobban szeretem a gondolatokat, a gondolataim szabadságát. Ez az egyetlen tulajdonom, ez az egyetlen kincsem. Az vagyok amit elolvasok, s az vagyok amire gondolok.
Ez az életem egyértelműen körvonalazódva egyetlen cél felé halad. Ez a fejlődés, a tanulás, a tapasztalatszerzés. Szomorú vagyok, mikor látom, hogy bár egyre többen, mégis milyen kevesen haladunk ezen az úton. A környezetben akármerre figyelek és megfigyelek csak a nagy sötétséget látom az emberi fejekben. De még rosszabb, hogy az akarás legelemibb szikrája sincs meg a változás irányába. Sötétség, kábaság, visszafejlődés, ez mindenütt, ez vesz körül. Vagy egy volnék közülük, ki csak nagyravágyó kitekingetéseivel kívülre vágyik és néha sikerül magasabbra emelkednem és a tömegre látnom? Vagy nagyravágyó lennék? Vágyó igen, de sokkal inkább vágyódó. Nem hiszem, hogy több volnék. Tudom. De ez ne tartson vissza senkit. Mindenki lehet több, aki elkezd látni. Nem kell hozzá más, mint a tenni akarás. És a vágy. Az elszántság, a változás irányában.
Nekem szerencsém volt. Alapból sosem voltam normális. Félrehúzódó, inkább társaságkerülő, csendesen szemlélődő. Mindenhonnan kiközösített, riadt vad. Mai napig nem a tömeggel, csak az emberrel érzem magam jól egy társaságban. Ahol sok ember van, ott elcsendesülök, de szemtől szemben, kettesben magamra találok. Szeretek így eszmét cserélni. De a sok ember már blokkol. Mert ahol sokan vannak, ott elfelszínesedik nekem a világ. Már csak a csacsogás szintjére süllyed a színvonal. Abból már nem lehet kihozni semmit. Pedig de sokan élnek így. De éppen ez az, a előre egy, hátra négy lépés oka. Az emberi elme annyira befolyás alá tud kerülni, főleg ha sokan mondják ugyanazt, az  erő megsokszorozódik. Az agymosás hatékony eszköze a kábításnak. És az emberi butaság kimeríthetetlen.
Az előre haladásnak, a tanulásnak van egy olyan érdekes hozadéka, hogy pont abban a helyzetben akadok rá, pont arra a gondolatra, vagy olvasmányélményre, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Kérdés, hogy bevonzom, vagy a válasz érkezik formát öltve, mindenesetre több évre visszanyúló megfigyelés. Tegnapi jelzést, vagy választ, egy nagyon jó könyv megfelelő helyen való kinyitása adta. Szeretem és nagyra becsülöm ezt a könyvet. Így szívesen ajánlom tovább:
 
Arról olvastam, amit nem akartam érteni. Miért van, hogy egyik ember akarja a változást, míg a másik nem? A válasz, abban a tényben keresendő, hogy az emberek egy bizonyos életkor után már nem akarnak semmi újat, ha elértek mindent amit meglehetősen felszínes életszemléletük lehetővé tett. Utána már csak az esti sör. És ennyi. No persze sejthető, ez miben merül ki, talán egy-két anyagi világhoz kapcsolható tárgy megszerzése. Hogy a fenében nem lenne célom nekem is ugyanez. Persze egy otthon, egy szeretetben megélt családi élet, cél. De nem itt van vége. Ez az jó alap, a tovább kereséshez. Az életem nem bővelkedik kalandokban, nem utaztam még be a földet. De hiába is mennék annyit, ha nem érem utol magam. Ha nem találok otthonra saját magamban. Az akinek a kánaánt az esti film megnézése jelenti, az aki unalmában és tehetetlenségében átalussza az életét, sosem tudja meg mit jelent egy felszabadító meditáció. A mindent, a mámort, a gyönyört, a megújulást, a szépséges harmóniát, az újjászületést. Akár. Persze néha csak az ellazulást, a béke szigetét. 
És bolond az, ki önmagát olyan alantas lénynek érzi, hogy kívánsága sincs? És hány bolond él körülöttünk! Tényleg mennyi? Kik vagytok? És miért...? Aki saját életéről önszántából mond végítéletet, akárhány életet élhet újra, miből fog tanulni? Nos, sosem voltam még ennyire elszánt a cselekvésre. A gondolataimmal teremtésre. Jó móka, szórakoztat és nincs vesztenivalóm. Hisz valójában mit is veszíthetek? A nyomor mindig tárt karokkal vár vissza. Levetkőzöm az áldozat szerepét. Megírom én az előadást.

0 megjegyzés: