Régen nem éreztem már ilyen felfokozott izgalmat és örömöt. Persze sokszor éreztem jól magam, de ez más. Ez az, amikor az ember válláról mázsás súlyok esnek alá. Ez az igazi felszabadultság.
A kisfiam, másfél év után megszólalt az oviban. Volt idő, mikor egyesével hordtam volna a lába elé a csillagokat az égből, ha ezt megteszi, de mindhiába. Kikiáltották mutistának (önként vállalt némaság), tetézve azzal, hogy biztos hülye is, azért nem beszél. Én tudtam egyedül, micsoda harc dúlt benne, a lelkében. Küzdött a szégyenérzetével, ami legyőzte őt. Én is átéltem ezt gyerekkoromban, sőt mostanában is gyakran, csak nem ennyire szélsőségesen. De nyáron eldöntötte, hogy most már véget vet ennek és nagyon várta a mai napot, mikor újra közösségbe mehet és bebizonyíthatja önmagának, hogy bátor és képes megtenni.
Azt az örömöt, pillanatot kívánom mindenkinek, amit akkor éreztem, mikor az ajtóból messziről néztem, ahogy az én csöndes fiam egyből odaszalad az óvónénihez és köszön neki. Ezt a boldogságot, amit az ember csak a gyerekével kapcsolatban élhet át, nem pótolja semmi más. Büszke vagyok rá és magamra, hogy nem adtam fel és nem hódoltam be az elvárásoknak, a sok butaságnak, amivel a jóakarók bombáztak. Mindvégig kitartottam saját elhatározásom mellett, hogy ezt mi ketten fogjuk megoldani, ő meg én. Anya és fia. És igazam lett. A sok beszélgetés, a rávezetés, a szeretet és a biztatás hozott eredményt. Elvből elutasítom minden pszichológus véleményét, hozzá nem értését. Egy számlakönyvvel és egy stopperrel nem lehet beszélgetni. Mégha lehetne is, se lehetne olyas valakivel, ki tudását nem erőfeszítéssel, a mélységekből ismét talajt érve szerezte, hanem kötelezően. Az emberi problémák megoldására a legkevésbé alkalmas egy kiegyensúlyozott, üres, eminens realista. Sokkal inkább mélységeket, szélsőségeket megélt személy, ki tudja miről beszél.
Jártam egyszer egy ilyen embernél. Szemembe nézett és nem volt menekülés. Semerre. Tudott rólam mindent. Káprázatosan ijesztő volt az a tekintet, de a legőszintébb, amit valaha is láttam. Bár segíteni ő sem tudott, de rávezetett a probléma gyökereire és annyit mondott ki kell várni, míg ő, a kisfiam is akarja. Hát mostanra jött el az idő. Tőle tanultam eddig a legtöbbet önismeretből. Pedig csak rávezetett, felnyitotta a szemem és valószínűleg a csakráimat is, itt-ott.Bár lehet, hogy azt már én magam fejeztem be. Imádom ezt a tudatosságot. Nem tudnék már máshogyan élni.
Most boldog vagyok, nagyon boldog.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése