Mint ifjúkoromban, úgy írogatok, csak már nem az elavult papírra kerül. Jó lenne megosztani valakivel a gondokat az érzelmeket, de nem avathatok be senkit. Na ja amit valaki rajtam kívül is tud, az már nem csak az enyém. Igaz, nem bírtam ki, s majd egy év után bevallottam gyerekkori barátnőmnek, de csak a tényeket, meg az érzelmeket, mégsem az egészet úgy ahogy van. Azt nem lehet, az olyan mintha szétnyílnék és bárki látná a gondolataimat. Juj de nem kérnék belőle. Szeretem a titkokat. Csak arra nem jöttem még rá, hogy nem csak azért generálok-e titkokat, hogy legyen mit szeretnem?
Mindig is vonzódtam az érzelmekhez. Egész egyszerűen kellenek. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy én az érzelmek embere vagyok, minden cselekedetemet az érzelmek irányítják, csak utána minden más. Jó megélni a vágyat, a szerelmet, jó ha szerethetek, jó ha viszontszeretnek. Mégis magányos vagyok. És mégis folyton keresek. Mi mást mint az érzelmeket. Már csak az a kérdés, nem baj-e ha nem teljesednek be mindig. Valahogy akkor is, azok az érzelmek is kellenek, amit csak én érzek és nem találnak viszonzásra.
Nagyon-nagyon régóta éltem át már azt a vágyat, azt az érzetet, amiben majd egy éve, meghatározhatatlan nap óta élek meg. A pillanatra emlékszem, a gondolatokra, az érzésekre, csak a pontos napra nem. Annyi érzelem, vonzódás várakozott már tétován az életemben, vagy rohant át villámgyorsan, hogy számolni sem tudnám. Rég volt. Most meg, annyi idő után, mikor már biztos voltam, hogy nem lesz több ilyen, mégis megtörtént. De már nem vagyok szabad, már nem rendelkezhetem saját érzelmeim felett, mert elítélne a társadalom. Pedig senkit sem érdekel, hogy ki mit gondol, engem biztos nem. De mégsem hirdethetem ki, hogy olyasmit érzek, amit tilos, mert ebben a prűd társadalomban inkább mindenki megfeszül, behódol, megalkuszik, de akkor sem szál szemben. Főleg, mert ugyan kivel is szállna szembe, hisz nincs egy konkrét hatalom, aki azt mondaná, hogy bűnt követtem el és lakolnom kell. Vagy a társadalom nagy egésze hirdet ítéletet a puszta megvetéssel. Mindenki megfullad saját szennyébe, akkor sem tesz semmit. Na ezért nem mondok inkább semmit, senkinek. Inkább osztom meg saját magammal a gondolatokat. Magamba is fojthatnám, de mikor már ilyen ijesztő méretekben tart fogságban az érzelem, ki kell törnie és ha utat talál, ha bárhogyan is de letehetem valahová, pillanatokra fellélegezhetek.
Mindig is vonzódtam az érzelmekhez. Egész egyszerűen kellenek. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy én az érzelmek embere vagyok, minden cselekedetemet az érzelmek irányítják, csak utána minden más. Jó megélni a vágyat, a szerelmet, jó ha szerethetek, jó ha viszontszeretnek. Mégis magányos vagyok. És mégis folyton keresek. Mi mást mint az érzelmeket. Már csak az a kérdés, nem baj-e ha nem teljesednek be mindig. Valahogy akkor is, azok az érzelmek is kellenek, amit csak én érzek és nem találnak viszonzásra.
Nagyon-nagyon régóta éltem át már azt a vágyat, azt az érzetet, amiben majd egy éve, meghatározhatatlan nap óta élek meg. A pillanatra emlékszem, a gondolatokra, az érzésekre, csak a pontos napra nem. Annyi érzelem, vonzódás várakozott már tétován az életemben, vagy rohant át villámgyorsan, hogy számolni sem tudnám. Rég volt. Most meg, annyi idő után, mikor már biztos voltam, hogy nem lesz több ilyen, mégis megtörtént. De már nem vagyok szabad, már nem rendelkezhetem saját érzelmeim felett, mert elítélne a társadalom. Pedig senkit sem érdekel, hogy ki mit gondol, engem biztos nem. De mégsem hirdethetem ki, hogy olyasmit érzek, amit tilos, mert ebben a prűd társadalomban inkább mindenki megfeszül, behódol, megalkuszik, de akkor sem szál szemben. Főleg, mert ugyan kivel is szállna szembe, hisz nincs egy konkrét hatalom, aki azt mondaná, hogy bűnt követtem el és lakolnom kell. Vagy a társadalom nagy egésze hirdet ítéletet a puszta megvetéssel. Mindenki megfullad saját szennyébe, akkor sem tesz semmit. Na ezért nem mondok inkább semmit, senkinek. Inkább osztom meg saját magammal a gondolatokat. Magamba is fojthatnám, de mikor már ilyen ijesztő méretekben tart fogságban az érzelem, ki kell törnie és ha utat talál, ha bárhogyan is de letehetem valahová, pillanatokra fellélegezhetek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése