Szeptember másodika

Minden napra ilyen kínos perceket kívánok magamnak, amilyeneket tegnap éltem át. Persze így utólag az a meglepő, hogy hogyan sikerült egyáltalán. Önszántamból tőle egy méterre ültem le egy padra. Persze nem csak úgy a magunk örömére ücsörögtünk ott. Ez történetesen éppen egy buszmegálló volt. És nem kellett volna nekem mindenáron odanyomulnom, de kicsi fiam oda rángatott és Isten a tanúm, nem kérettem magam.

Pedig bizonyára elkövettem mindazokat a hibákat, amit tinilány koromban. Vagy emlékezetből, vagy ösztönösen, de ugyanolyan bárgyún viselkedhettem. Kínlódtam, nem mertem megmozdulni sem, nem mertem ránézni, nem mertem megszólalni. Nem mertem. Tizenévesen ez még elmegy, oké. De kicsit már túlhaladtam ezen a bizonyos koron. Viszont megérte, mert ilyen közel hozzá csak egyszer voltam eddig, amikor is véletlenül pont mellém huppant le a buszon. Akkor azt hiszem még ennél is hülyébben viselkedhettem. Nem voltam a tudatom tudatánál. Mint aki szó szerint elveszti az eszét. Játék, játék ez nem más. De nem akartam, hogy ennyire komoly legyen. Hogy ennyire megviseljen.

Azt hiszem itt az ideje, egy mélyebb tudatállapotban való lételemzésnek. Nem tudom, ezért rá kell jönnöm, mi lehet a sorsnak, az eleve elrendeltetettnek a célja velem. A célja ezzel a gyötredelmes érzéssel. Miért kaptam? Miért kell átrágnom magam rajta? El kell fogadnom önmagam ezzel a kereszttel? Vagy csupán öncél? Egy feladat? Nem más? Nem más ez a gyönyörű érzés, csak egy feladat? Pedig megfordult a fejemben, hogy fel kell adnom őt. Be kell áldoznom az érzés mámorát a jövőmnek. Még gondolkozom. Nem, most még biztos nem megy. Pedig könnyebb lenne az élet. De én nagyon utálom a könnyelműséget, a könnyedebbséget.

Ma olvastam egy érdekes és nagyon megfogadható gondolatot. A szavak erejéről. Csak óvatosan a kimondott szóval. A legveszélyesebb fegyver. Mindent irányít. Mindent és mindenkit. El is döntöttem. Ezentúl csak azt mondom ki, amivel nem ártok magamnak. Nem gonoszkodás, nem kelt haragot, gyűlölködést, nem uszít, nem hergel. Csupa szépet, s jót, csupa álmot és boldogságot jelentsen mindaz, mit kimondok.

Augusztus harmincegyedike

Régen nem éreztem már ilyen felfokozott izgalmat és örömöt. Persze sokszor éreztem jól magam, de ez más. Ez az, amikor az ember válláról mázsás súlyok esnek alá. Ez az igazi felszabadultság.

A kisfiam, másfél év után megszólalt az oviban. Volt idő, mikor egyesével hordtam volna a lába elé a csillagokat az égből, ha ezt megteszi, de mindhiába. Kikiáltották mutistának (önként vállalt némaság), tetézve azzal, hogy biztos hülye is, azért nem beszél. Én tudtam egyedül, micsoda harc dúlt benne, a lelkében. Küzdött a szégyenérzetével, ami legyőzte őt. Én is átéltem ezt gyerekkoromban, sőt mostanában is gyakran, csak nem ennyire szélsőségesen. De nyáron eldöntötte, hogy most már véget vet ennek és nagyon várta a mai napot, mikor újra közösségbe mehet és bebizonyíthatja önmagának, hogy bátor és képes megtenni. 

Azt az örömöt, pillanatot kívánom mindenkinek, amit akkor éreztem, mikor az ajtóból messziről néztem, ahogy az én csöndes fiam egyből odaszalad az óvónénihez és köszön neki. Ezt a boldogságot, amit az ember csak a gyerekével kapcsolatban élhet át, nem pótolja semmi más. Büszke vagyok rá és magamra, hogy nem adtam fel és nem hódoltam be az elvárásoknak, a sok butaságnak, amivel a jóakarók bombáztak. Mindvégig kitartottam saját elhatározásom mellett, hogy ezt mi ketten fogjuk megoldani, ő meg én. Anya és fia. És igazam lett. A sok beszélgetés, a rávezetés, a szeretet és a biztatás hozott eredményt. Elvből elutasítom minden pszichológus véleményét, hozzá nem értését. Egy számlakönyvvel és egy stopperrel nem lehet beszélgetni. Mégha lehetne is, se lehetne olyas valakivel, ki tudását nem erőfeszítéssel, a mélységekből ismét talajt érve szerezte, hanem kötelezően. Az emberi problémák megoldására a legkevésbé alkalmas egy kiegyensúlyozott, üres, eminens realista. Sokkal inkább mélységeket, szélsőségeket megélt személy, ki tudja miről beszél. 

Jártam egyszer egy ilyen embernél. Szemembe nézett és nem volt menekülés. Semerre. Tudott rólam mindent. Káprázatosan ijesztő volt az a tekintet, de a legőszintébb, amit valaha is láttam. Bár segíteni ő sem tudott, de rávezetett a probléma gyökereire és annyit mondott ki kell várni, míg ő, a kisfiam is akarja. Hát mostanra jött el az idő. Tőle tanultam eddig a legtöbbet önismeretből. Pedig csak rávezetett, felnyitotta a szemem és valószínűleg a csakráimat is, itt-ott.Bár lehet, hogy azt már én magam fejeztem be. Imádom ezt a tudatosságot. Nem tudnék már máshogyan élni.

Most boldog vagyok, nagyon boldog.

Augusztus harmincadika

Miért beszélünk Istenről, mindig csak mint férfiről? Miért nem volt még senki, aki esetleg nőként ábrázolta volna, vagy nem öregnek és bölcsnek? Bár ezek a sztereotípiák is csak fikciók. Hisz ki látta őt? Én. Mindenben. Mondhatnám. Hiszen a mibenlétünk is ő, nem? A formánk, a földi megjelenítés, a díszletek, mind ő maga. Vagy csak az alkotása? És lehet, hogy nem is az egyetlen?

Végül is a biztos sem vehető alapul, hisz ezt sem tudjuk. Jól megszervezett játék részesei, vagy bábui vagyunk. Valójában mi döntünk, vagy csak az eleve elrendelt szerepeket játsszuk? És azt a gondolatot, hogy nem hiszem, hanem tudom, hogy van Isten, nem csak ő találta ki nekem? Vagy bármi mást, bárki másnak? Egyszó mint száz, nagyon jó egy ilyen játszma szereplőjének lenni. Volt idő, mikor kicsit sem élveztem, de változnak az idők és mostmár felfedeztem az életben a jót is. Tulképp nagyon klassz dolog itt létezni. Ebben a formában, ezzel a testtel, bár ezen éppen volna még alakítanivaló. Viszont mindennél jobban szeretem a gondolatokat, a gondolataim szabadságát. Ez az egyetlen tulajdonom, ez az egyetlen kincsem. Az vagyok amit elolvasok, s az vagyok amire gondolok.

Ez az életem egyértelműen körvonalazódva egyetlen cél felé halad. Ez a fejlődés, a tanulás, a tapasztalatszerzés. Szomorú vagyok, mikor látom, hogy bár egyre többen, mégis milyen kevesen haladunk ezen az úton. A környezetben akármerre figyelek és megfigyelek csak a nagy sötétséget látom az emberi fejekben. De még rosszabb, hogy az akarás legelemibb szikrája sincs meg a változás irányába. Sötétség, kábaság, visszafejlődés, ez mindenütt, ez vesz körül. Vagy egy volnék közülük, ki csak nagyravágyó kitekingetéseivel kívülre vágyik és néha sikerül magasabbra emelkednem és a tömegre látnom? Vagy nagyravágyó lennék? Vágyó igen, de sokkal inkább vágyódó. Nem hiszem, hogy több volnék. Tudom. De ez ne tartson vissza senkit. Mindenki lehet több, aki elkezd látni. Nem kell hozzá más, mint a tenni akarás. És a vágy. Az elszántság, a változás irányában.

Nekem szerencsém volt. Alapból sosem voltam normális. Félrehúzódó, inkább társaságkerülő, csendesen szemlélődő. Mindenhonnan kiközösített, riadt vad. Mai napig nem a tömeggel, csak az emberrel érzem magam jól egy társaságban. Ahol sok ember van, ott elcsendesülök, de szemtől szemben, kettesben magamra találok. Szeretek így eszmét cserélni. De a sok ember már blokkol. Mert ahol sokan vannak, ott elfelszínesedik nekem a világ. Már csak a csacsogás szintjére süllyed a színvonal. Abból már nem lehet kihozni semmit. Pedig de sokan élnek így. De éppen ez az, a előre egy, hátra négy lépés oka. Az emberi elme annyira befolyás alá tud kerülni, főleg ha sokan mondják ugyanazt, az  erő megsokszorozódik. Az agymosás hatékony eszköze a kábításnak. És az emberi butaság kimeríthetetlen.

Az előre haladásnak, a tanulásnak van egy olyan érdekes hozadéka, hogy pont abban a helyzetben akadok rá, pont arra a gondolatra, vagy olvasmányélményre, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Kérdés, hogy bevonzom, vagy a válasz érkezik formát öltve, mindenesetre több évre visszanyúló megfigyelés. Tegnapi jelzést, vagy választ, egy nagyon jó könyv megfelelő helyen való kinyitása adta. Szeretem és nagyra becsülöm ezt a könyvet. Így szívesen ajánlom tovább:

 

Arról olvastam, amit nem akartam érteni. Miért van, hogy egyik ember akarja a változást, míg a másik nem? A válasz, abban a tényben keresendő, hogy az emberek egy bizonyos életkor után már nem akarnak semmi újat, ha elértek mindent amit meglehetősen felszínes életszemléletük lehetővé tett. Utána már csak az esti sör. És ennyi. No persze sejthető, ez miben merül ki, talán egy-két anyagi világhoz kapcsolható tárgy megszerzése. Hogy a fenében nem lenne célom nekem is ugyanez. Persze egy otthon, egy szeretetben megélt családi élet, cél. De nem itt van vége. Ez az jó alap, a tovább kereséshez. Az életem nem bővelkedik kalandokban, nem utaztam még be a földet. De hiába is mennék annyit, ha nem érem utol magam. Ha nem találok otthonra saját magamban. Az akinek a kánaánt az esti film megnézése jelenti, az aki unalmában és tehetetlenségében átalussza az életét, sosem tudja meg mit jelent egy felszabadító meditáció. A mindent, a mámort, a gyönyört, a megújulást, a szépséges harmóniát, az újjászületést. Akár. Persze néha csak az ellazulást, a béke szigetét. 

És bolond az, ki önmagát olyan alantas lénynek érzi, hogy kívánsága sincs? És hány bolond él körülöttünk! Tényleg mennyi? Kik vagytok? És miért...? Aki saját életéről önszántából mond végítéletet, akárhány életet élhet újra, miből fog tanulni? Nos, sosem voltam még ennyire elszánt a cselekvésre. A gondolataimmal teremtésre. Jó móka, szórakoztat és nincs vesztenivalóm. Hisz valójában mit is veszíthetek? A nyomor mindig tárt karokkal vár vissza. Levetkőzöm az áldozat szerepét. Megírom én az előadást.

Augusztus huszonkilencedike

Sokat és színesben álmodom. Több kedves álmom is van, de azt hiszem ez lesz a legkedvesebb mind közül. Ezért is írom le, mert később is jó lesz visszaidézni. Róla álmodtam. Sokszor történt már ilyen, de érdekes, hogy sosem beszéltem vele, vagy sosem volt teljesen egyértelmű, hogy ő az, persze a tudatom érzékelte, de ennyire direktben nem jutottam még el hozzá. Még annyira a hatása alatt vagyok és annyira jó felidézni.

Az egészet egy meghatározhatatlan misztikum vette körül. Együtt voltunk, fogtuk egymás kezét, vagy ültünk egymással szemben és néztünk egymásra. A leghihetetlenebb az egészben az az erős érzelem volt, ami kettőnk között vibrált. Erős, kölcsönös nagy szerelem. Éreztem, hogy mennyire fontos vagyok neki és mennyire ragaszkodik hozzám. És ez rendkívül erősen kötött össze minket. Valahogy eggyé váltunk. Összetartoztunk. Hú, még mindig borzongok olyan erősen tőr felszínre az érzés bennem, így ébrenlétben is. Felébredtem és tovább akartam aludni, hogy tovább álmodjam, de már elmúlt a varázs. Most volt arca, volt tekintete, rám nézett, beszélt hozzám és szeretett. Próbálom keresni azóta is az értelmét ennek az álomnak.


Nemrégiben hallottam, hogy az álmaink sokszor megadják a választ egy-egy kérdésünkre, csak tudni kell felismerni és értelmezni és elfogadni. Lehet, hogy nem direktben, lehet, hogy a mélyére kell ásni, lehet, hogy sokáig tart kispekulálni, de ott van a megoldás. De akkor miért álmodtam ezt? Jelzés lehetett? Közeledés? Hisz olyan távol van tőlem, mint amennyire messze. Fizikailag, az anyagi világ léptékeivel mérve nagyon közel élünk egymáshoz, talán túl közel is. De mégis olyan távoli dimenzióba, amennyire csak lehet. Életkori határok választanak el minket, már akár generációs határok is, érdeklődés, tapasztalat hiány, miegymás. De. Azonos az értékrendünk, a világszemléletünk. Ő tapasztalatlanságában érett, gyermekien kíváncsi. De olyan erős gondolatai vannak, hogy még engem is rabul ejt néhány sora.


Miért a sorai? Mert még sosem beszéltem vele. Nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Látni is csak ritkán szoktam. Mégis. Ismerem a gondolatait, a véleményét, a reakcióit, az álláspontját. Előre kitalálom, néha mikor fog biztosan írni, mire fog reagálni. A virtuális világba hagyott lenyomataiból. Szeretem a sorait, a hozzászólásait. A virtuálisan megnyilvánuló énjéből és a tényleges önmagából összegyúrtam őt magát. Úgy ahogyan van. A jelenében. És megismertem őt. Erre képes már a világ. Ami jó pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.


Szeretem a hangját, ez volt az első jel, amiért felfigyeltem rá. Szeretem a jelenséget, ami ő. Ha meglátom összeugrik a gyomrom és megsemmisülök, alig bírok lépni, megszűnik a világ. Csak ő van. De ő sincs. Legfeljebb egy nagyon finoman súrolt pillantás, ami éppen jelzi amit kell, de nem enged utat a mohóságnak, a kacérságnak. Csak nyugtázza óvatosan, hogy létezünk. Az a pillant a miénk. Az a pillanat az enyém. És most ez az álom. Pedig a fizikai távolság alig pár méterről nagyon sok méterre nőtt. Szinen van, Szegeden, távol. Várom, hogy újra itt legyen, hogy újra legalább a tapintható közelemben.


Valami megfogott benne, a lénye, a kisugárzása, bármi, valami. Nem lényeg. De rég nem vonzott már így senki. Valami megfogott benne, az biztos. Amitől nem tudok szabadulni. De nem is akarok. Ez az abszolút beteljesíthetetlenség. Soha, de soha nem lesz jó nekünk együtt. Sosem fogunk viszontszeretni. Én vágyódom tovább rendületlenül. De szép volt az az álom.


Miért örök körforgás az élet? Miért nem találjuk azt az embert, aki egy és ugyanaz velünk? Akiben mindenünk ott van, ami mi vagyunk? Miért is lettünk kettészelve férfi és nővé? Vagy nővé és férfivé? Miért osztották ennyire egyenlőtlenül el az érzelmeket férfi és nő között? Néha az az érzésem mintha a férfiakból kiesett volna útközben az érzelem. De csak addig, míg jön valaki és erre rácáfol. Mert láttam már érző férfit. És lélektelen nőt is. De más nőknek miért jut olyan partner, aki szeret, odafigyel, érez és hallgat, meghallgat, szól és körülvesz? Hiányzik már nagyon. Meg az érző, puha, szeretetlények is a közelemből. Ő is hiányzik. Holnap már itthon lesz. Legalább a tudatom érzékeli, kevésbé mély a szakadék, még ha nem is láthatom.

Kétezerkilenc augusztus huszonnyolcadika

Mint ifjúkoromban, úgy írogatok, csak már nem az elavult papírra kerül. Jó lenne megosztani valakivel a gondokat az érzelmeket, de nem avathatok be senkit. Na ja amit valaki rajtam kívül is tud, az már nem csak az enyém. Igaz, nem bírtam ki, s majd egy év után bevallottam gyerekkori barátnőmnek, de csak a tényeket, meg az érzelmeket, mégsem az egészet úgy ahogy van. Azt nem lehet, az olyan mintha szétnyílnék és bárki látná a gondolataimat. Juj de nem kérnék belőle. Szeretem a titkokat. Csak arra nem jöttem még rá, hogy nem csak azért generálok-e titkokat, hogy legyen mit szeretnem?


Mindig is vonzódtam az érzelmekhez. Egész egyszerűen kellenek. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy én az érzelmek embere vagyok, minden cselekedetemet az érzelmek irányítják, csak utána minden más. Jó megélni a vágyat, a szerelmet, jó ha szerethetek, jó ha viszontszeretnek. Mégis magányos vagyok. És mégis folyton keresek. Mi mást mint az érzelmeket. Már csak az a kérdés, nem baj-e ha nem teljesednek be mindig. Valahogy akkor is, azok az érzelmek is kellenek, amit csak én érzek és nem találnak viszonzásra.


Nagyon-nagyon régóta éltem át már azt a vágyat, azt az érzetet, amiben majd egy éve, meghatározhatatlan nap óta élek meg. A pillanatra emlékszem, a gondolatokra, az érzésekre, csak a pontos napra nem. Annyi érzelem, vonzódás várakozott már tétován az életemben, vagy rohant át villámgyorsan, hogy számolni sem tudnám. Rég volt. Most meg, annyi idő után, mikor már biztos voltam, hogy nem lesz több ilyen, mégis megtörtént. De már nem vagyok szabad, már nem rendelkezhetem saját érzelmeim felett, mert elítélne a társadalom. Pedig senkit sem érdekel, hogy ki mit gondol, engem biztos nem. De mégsem hirdethetem ki, hogy olyasmit érzek, amit tilos, mert ebben a prűd társadalomban inkább mindenki megfeszül, behódol, megalkuszik, de akkor sem szál szemben. Főleg, mert ugyan kivel is szállna szembe, hisz nincs egy konkrét hatalom, aki azt mondaná, hogy bűnt követtem el és lakolnom kell. Vagy a társadalom nagy egésze hirdet ítéletet a puszta megvetéssel. Mindenki megfullad saját szennyébe, akkor sem tesz semmit. Na ezért nem mondok inkább semmit, senkinek. Inkább osztom meg saját magammal a gondolatokat. Magamba is fojthatnám, de mikor már ilyen ijesztő méretekben tart fogságban az érzelem, ki kell törnie és ha utat talál, ha bárhogyan is de letehetem valahová, pillanatokra fellélegezhetek.